Tizenötödik nap

2017. augusztus 13., vasárnap

A kaland ma tényelg véget ért. Tegnap este a bőrönd bepakolásával a lelkem már elindult hazafélé. 

A kalandos ideút után, volt bennem némi félelem a hazaúttól. Szerencsére a nehézségeket letudtuk két héttel ezelőtt, így példaértékű utunk volt hazafelé. 

Reggel kilenc óra előtt indult a vonatunk a broadstairsi állomásról, Karácsondra pedig este nyolc óra után néhány perccel érkeztem. Mivel a két ország között van egy óra időeltolódás, ez összesen 10 óra utazás. Egy teljes nap. A Google Maps szerint a két település között 1100 mérföld, azaz kb. 1700 km van. Talán nem is olyan rossz tömegközlekedéssel, óvatos tervezéssel. A tíz óra alatt utaztunk két vonattal, két busszal (igaz ebből az egyik a reptéri busz Budapesten egészen nyúlfarknyi úton vitt minket), egy repülőgéppel, egy autóval.

Kedves házigazdánk Elaine Thomas még kikísért minket a vasútállomásra, s jótanácsokkal segített minket. Köszönünk neki mindent!

Köszönjük az Erasmus +-nak, és kedves kolléganőmnek Oroszi Hajnalkának, hogy segítettek az utazás megszervezésében, a pályázat lebonyolításában. Köszönöm Bakó Judit kolléganőmnek, hogy ezt a két hetet vele tölthettem!

Tizennegyedik nap

Tizennegyedik nap

2017. 08. 12., vasárnap

Azt hiszem, eltelt. Még egy éjszaka áll előttem, egy bőröndös-kalandos utazás, de az már más.

Az utolsó igazi, teljes angliai napunkon sem unatkoztunk, esetleg a bőröndünket pakoltuk, hanem az iskolával együtt megnéztük a Leeds Castle-t. Mint már írtam egy korábbi bejegyzésben, a focicsapat nem ide tartozik. A kastély Kent központja, Maidstone városának közelében fekszik. Egyike Anglia legrégebbi, legszebb épületeinek. A 12. században épült, majd a századok során kibővült, s elnyerte mai impozáns méretét. A 20. században a kalandos életű, amerikai származású Lady Baillie tulajdonába került, aki tekintélyes vagyona nagy részét arra fordította, hogy a kastélyt felújítsa. Halála után a birtok a Leeds Castle alapítvány kezelésébe került, azzal a céllal, hogy a közönség számára is élvezhetővé tegyék.

Lady Baillie, a Leeds Castle tulajdonosa, megmentője

Kicsit rémülten indult az utazás, ugyanis amikor az iskola közelébe értünk, nyomát sem leltük a szokásos fehér buszunknak. Mivel diákokat láttunk az iskola előtt, megnyugodtunk. Azért nem láttuk valami nagy fehéret az utcán, mert Peter, a tanár éppen akkor tolatott be a Hilderstone udvarára egy kisbusszal. Ez a kirándulás, talán a borsosabb ára miatt, talán azért mert pont a Folk Weekre esik, vagy éppen a sétálgatós része volt kevésbé vonzó nem vonzott tömegeket. Mindössze tizennégyen robogtunk hamarosan az autópályán. A térképen Kent olyan picinek néz ki, pedig megint másfél órát ültünk a buszban, hogy elérjük a célunkat. Most kivételesen a belépő árát is tartalmazta a részvételi díj. Peter megvette, majd kiosztotta a belépőket, s együtt indultunk el a park s az épületek felfedezésére. A közös séta persze nem tartott sokáig, mert a lóhalálában vágtatók és a fűszálanként fotografálók nem tudják egyszerre befogadni az élményt.

Peterrel

Az első, ami megragadta a figyelmünket az a várárok gazdag állatvilága volt. Tele volt a fű, a víz hattyúkkal, többféle színű és méretű lúddal, sirályokkal (nem a tengerparti hangoskodó, hanem valami picike, de annál mérgesebb fajtával, igazi angry birds-ök), más vízi szárnyasokkal. A parkolóból a kastélyig vezető gyalogösvényt hatalmas régi fák szegélyezik. Az elpusztult fák csonkjain pedigmódon kifaragott hatalmas lények kelnek életre.

A kastély minden szempontból gyönyörű állapotban fogadott minket. Külön pozitívum, hogy a legelső szobában egy laminált lapot lehet elvenni, ami informál minket arról, hogy éppen hol vagyunk, s mit látunk. Magyarul is megtalálható volt a sok elérhető nyelv között. Melegség járta át a szívünket, amikor végre megint magyar írást láthattunk az interneten kívül.

A kastély ma is élő, hiszen a múzeumi mindennapokon kívül, konferenciákat, fogadásokat, díszebédeket is rendeznek az impozáns falak között. Látogatásunkkor is éppen terítettek egy VIII. Henrikkel gazdagon díszített (két képe is volt a falon), ébenfa padlójáról híres teremben. Gyönyörű virágkompozíciókat is találtunk, több helyen is. Ráadásul ezek monumentális méretűek is voltak. Közelebb lépve láttuk, hogy ezek igazi, élő virágok. Ha férfi lennék, most megemelném a kalapomat a Leeds Castle Foundation előtt.

A kastély első fele a középkornak állít emléket, a második fele pedig Lady Baillie pompás ízlésének, életének. Az élményt csak az rontotta el, hogy mindenfelé kiabáló, hangoskodó gyerekek voltak, nyugodtan, egy szó nélkül sétálgató szüleik mellett. A riasztó hangja is többször belefonódott ebbe a hangorkánba. Bevallom, ingattam egy kicsit a fejemet emiatt. Aztán rájöttem, hogy mi hiányzik ebből a jól kitalált, de időnként mégsem tökéletes angol rendszerből. A szúrós tekintetű, ajtó melletti széken ülő múzeumi felügyelő nénik. Mert Magyarországon igenis van, ami jobban működik.

Az időnk nagyobbik felét a park felfedezésére szántuk. Van itt minden: csónakázható várárok, golfpályák, teraszos kialakítású mediterrán kert s a fő érdekesség egy növénylabirintus. Ez utóbbi elég gyerekesen hangzott. Igaz, a lelki szemeim előtt egy derékig érő bukszus-erdő jelent meg. Ez tiszafa volt, de nem a szúrós fajtából (már csak az kellett volna). A labirintus fejmagasságnál nagyobb volt, még a férfiaknak is, s a bokrokat egy drótháló tette áthatolhatatlanná. Először semminek tűnt, aztán jó bulinak, aztán egyre nyűgösebbnek. Akárki csinálta, nagyon jól értette a dolgát, mert hiába volt minden fondorlat, hiába mentünk a külső körön, a végén mégsem találtuk meg a kijáratot. Csak köröztünk, mentünk össze-vissza. Mindig találkoztunk ugyanazokkal az emberekkel, akik szintén vigyorogtak, amikor minket megláttak. Aztán egyszer, amikor már azt hittem, a holnap reggel is itt virrad ránk megtaláltuk a helyes utat, s ugyanott, ahol bementünk, ki is találtunk. Nagy élmény volt, az tagadhatatlan. Ezután már lassan elindultunk a kijárat felé.

Hatalmas szerencsénk volt, hiszen a hétvégi népi fesztivált, akár le is késhettük volna, de szinte percre pontosan megérkeztünk a menet indulási helyére, részesei lehettünk annak, amikor a vidám csapatok elindulnak, hogy végigzenéljék, végigtáncolják az utat. A programhoz kapcsolódott egy kirakadóvásár is. Inkább multikulturális volt, mint angol, népi. Bár egy világbirodalomi múlttal rendelkező ország esetében, lehet ők erre is másként tekintenek.

Az este már csak a pakolásról szólt. Jó lesz már hazatérni, viszontlátni azokat, akiket a legjobban szeretünk. Visszatérni az élet normális menetébe, ahol én adom a házi feladatot, s nem nekem adják. Hihetetlen, hogy vége van. Megnyugtató, jó érzés is, mert ez már a miénk, élmény az életünk végéig.

Leeds Caste, park

Leeds Caste, a múzeum

A maze, azaz a növénylabirintus

Az utolsó képet nem én készítettem, ha hamarabb látom, talán jobban átgondolom, hogy elindulok-e. Nagy élmény volt, bár a közepén lévő kis váracskához vezető utat sem találtuk meg.

Folk Week, Broadstairs

A sokszínű forgatag

Tizenharmadik nap

2017. augusztus 11., péntek

Az idén már másodszorra ért véget nekem az iskola. Egyszer június közepén, egyszer pedig most augusztusban. A különbség annyi, hogy más-más oldalon álltam. A helyről nem is beszélve, az egyik a Mátraalján történt, hőségben, a másik pedig a Brit-szigeten alig húsz fokban. Vegyesek az érzelmeim. Nagyon boldog voltam, hogy eljuthatok erre a nyelvtanfolyamra. Itt lenni olyan volt, mint egy álom. Igaz voltak nehéz pillanatok is, amikor el tudtam volna rohanni innen. Eleinte nem is igazán értettem, hogy hogyan lesz majd ebből egyszer valami. Belecsöppenek egy csoportba, haladunk együtt egy darabig, közben mások is csatlakoznak hozzánk. Aztán lassan a nyelv beszivárog a sejtjeinkbe. Nem tudni mikor történik valami, de elkezd egyszerre mindenki érthetően beszélni. Persze nem értek meg minden szót, de tudom, hogy mit mond. Már nem zavar, hogy egymás mellett beszél a kínai, a német és a francia angolul (az angolok meg néha pláne). Az ember füle rááll arra, hogy ne a hangszínre figyeljen, hanem a kimondott szavakra. Ezért éri meg ide eljönni. Aki egy rendszeres, lépésről lépésre haladó fejlődést szeretne, az maradjon még egy kicsit otthon, vagy jöjjön ide minimum egy hónapra. Ahogy itt tapasztaltam a legtöbben legalább egy hónapra jönnek, az ázsiai diákok pedig nem ritkán fél évre, vagy akár többre. Aki viszont szeretne megmártózni az angol nyelvben, ha jól bírja a hideg vizet, akkor a tengerben is, annak remek választás Broadstairsben a Hilderstone College. Fiataloknak duplán ajánlanám, mert ez az iskola fő profilja. Az iskola rengeteg programot szervez, hogy kellő keretek között tartsa a diákjait. A tanárok nagyon barátságosak, kedvesek. Az első pillanattól tudták mindenkinek a nevét, s soha nem gondolkodtak rajta, kit s hogyan hívnak. Ez már önmagában jó érzést kelt. Broadstairs nagyon kellemes kisváros, remek lehetőség arra, hogy egy gimnazista-egyetemista kipróbálja az önálló életet egy idegen országban. Tehát, aki érdeklődik, annak teszek is ide egy linket: https://www.hilderstone.ac.uk/.

Persze még csak az iskola ért véget. Az remek érzés volt, amikor a többieknek adtak házit (rengeteget), engem pedig ez már nem érintett. Mi még broadstairsinek érezzük magunkat. Vár még ránk egy búcsúeste az iskolatársakkal, egy szépnek ígérkező kirándulás a Leeds Caste-be (ez nem a focicsapatos Leeds, az innen több órányi autóútra van). A hétvégi Folk Festival itt Broadstairsben.

Charles Dickens Museum, Broadstairs

Tegnap említettem, hogy a tengerparttól hazafelé éttermekre vadásztunk. Jeletem voltunk is egy kínai étteremben. Nem műanyagtálcás gyorsban, hanem olyan igazi porcelános, vászonszalvétásban. Végre ízélményem volt. Hmmmm.....

New China Inn, Broadstairs

Jó, hogy ezt megélhettem. Köszönöm!

Az iskolában.

Broadstairs, Folk Weekre készül

Dickens House Museum, Broadstairs

Tizenkettedik nap

2017. augusztus 10., csütörtök

Bár szeretnénk erről nem is tudomást venni, egyre erősödik az érzés, hogy gyors léptekkel haladunk a vége felé. Hiányzik a családunk, az otthonunk, a megszokott ízek, illatok. Unalmas perceimben sokszor kapom rajta magamat, hogy a bőröndömet pakolgatom gondolatban, hogy minden beleférjen.

Az iskolában is már ma is volt egy utolsó órám Jennyvel. Aranyos volt, megölelgetett. Hiányozni fog a pörgése, kedvessége, szokatlan nevetése. Ezen kívül más igazán blogba illő nem történt.

Az iskolai program állandó, nem úgy az időjárás. Már harmadik napja áll esőre az idő. Azt nem lehet mondani rá, hogy napok óta esik, mert inkább borús az idő, s ebből egy-egy pár perces esőcske, esetleg zivatar alakul ki. Tíz percnél hosszabb eső még nem nagyon volt errefelé.

Délutáni óra helyett ismét a Multimedia Learning Centerbe voltam beosztva önálló tanulásra. Ismét listeningeztem. A gondolataim azonban már a délutánon jártam. Azt találtam ki ugyanis, hogy elmegyek egyedül a Westwood Shopping Centerbe. Izgalmat csak a busz okozott, ugyanis késett. Két buszt is megkérdeztem, hogy az jó-e nekem, s attól féltem, hogy amíg én a sofőrrel beszéltem elment mellettünk a másik. A busz tizenöt perces késéssel érkezett. Olyan villámsebességgel mentünk, hogy majdnem behoztuk a lemaradásunkat, amikor egy megállóval a célunk előtt sofőrváltás volt, kasszacserével. A többi része remek volt. Csillogó üzletek, gyönyörű ruhák, kedves eladók. Sajnáltam, hogy csak két órám volt erre a kalandra. Hazafelé még megkérdeztem, hogy lesz-e megállója a Pierremont Hallnál, ami a hozzánk eső legközelebbi buszmegálló. Nagyon büszke voltam magamra. Sőt még ma is büszke vagyok. Most kezdem elhinni, hogy már nem vesznék el egyedül sem ebben az országban.

Annyira feldobódtam, hogy egy vacsora utáni sétára invitáltam Jutkát. A felhők három nap után végre feloszlottak. Döbbenten láttunk, hogy apálykor mennyire visszahúzódott a víz. Hazafelé az éttermek kínálatát böngészgettük, mert péntekre valami jóféle ebédet tervezünk. Egy tányérnyi magyar ételért azért a fél karunkat odaadnánk már. Abban biztosak vagyunk, hogy deal meal szendvicset, fish and chipset, pie-t, sajtburgert nem akarunk enni, sőt pizzát sem, bár azt nem is ettünk. Sült krumplit sem akarok, semmifélét.

A képen az esti tengerpart látható apály idején. 

A házi feladatot már éjszaka készítettem el. Az utolsó házimat. Jaj, de jó érzés ez! Nagy nyűg ám ez a tanulóknak. Csak nehogy elfelejtsem mihelyst hazaérek!

Broadstairs, este, apály

Tizenegyedik nap

2017. augusztus 9, szerda

Az időjárás előrejelzők már megint nem akartak a kedvünkben járni. A Facebook már belépéskor rögtön figyelmeztetett, hogy vigyek esernyőt magammal, ha nem akarok megázni. Ettől függetlenül kicsit hűvösebb volt a reggel, de más zavaró tényezőről nem tudok beszámolni.

Az étkezésekről eddig még nem igazán beszéltem. Hát a reggeli, az egy biztos pont az életünkben. Az első reggelen megkérdezték, hogy gabonapelyhet, vagy pirítóst szeretnénk-e enni. Azóta is be van, készítve a pirítóba a kenyér mire leérünk. Jutka margarinnal eszi, én lekvárt is teszek rá. Így változatosabbnak tűnt: eper, narancs, szilva. Nem annyira egyhangú. Vagy mégis? A pirítós lekvárral, dzsemmel, vagy marmaláddal ugyanaz. Kilencet bírtam. A tizedik napon cseréltem gabonapehelyre. Az ízlelőbimbóim megkönnyebbültek. A három deci reggeli kávéval azonban semmi bajom sincs. Az iskolában, vagy étteremben általában lattét, vagy espressót kérek, de csak azért, mert a böhöm mennyiségű angol kávét nehéz csészén belül tartani, ha néhány lépést meg kell vele tenni. Ezt a részét hamar meg tudnám szokni.

El sem tudjátok képzelni mi történt! Ismét bővült a csoportunk. Egy fiatal kínai srác társult hozzánk. Pont olyan, mint a legtöbb magyar tizenéves, szabadidejében (konkrétan a kávé és ebédszünetben) League of Legends közvetítést néz. Viszont, amikor visszatér közénk a virtuális világból rendkívül közvetlen és barátságos. Így már nyolcan vagyunk. Sajnos a dinamikus növekedésünk ellenére a régi tágas, világos termünket nem kaptuk vissza. Ott szorongunk nyolcan (+ a tanár) a meleg, kicsit sötét tetőtérben.

A délelőtti órák gyorsan elrepültek. Ebédre pitét terveztünk. A kis Fish and Chips étteremben már ismerősként köszöntöttek minket.

A délutáni órák kevésbé peregtek gyorsan. Sue jót akart, de nem igazán úgy sikerült a gyakorlat, ahogy azt ő szerette volna. Az idiómákat gyakoroltuk volna, de nem igazán ment a csoportnak. Közben az idő is beborult, időnként egy-egy zápor is keresztülrobogott Broadstairsen, s a hangulat egyre rosszabb lett a teremben. A következő feladat azért kirángatott minket ebből a melankóliából.

Szerda esténként történelmi előadásokat lehet hallgatni a Hilderstone egyik tanárának Peter Lawsonnak az előadásában. A háziasszonyuk, Elaine is ajánlotta nekünk, hogy érdemes meghallgatni, mert nagyon érdekesen, jó humorral beszél, ráadásul lassan, érthetően. A múlt héten más elfoglaltság miatt elmulasztottuk, így ezen a héten nem lehetett kifogás. Este nyolckor kezdődött az előadás. Előzetesen huszonhatan iratkoztak fel, ezzel szemben ötvennél többen voltunk a teremben. Ezek a fiatalok arra használták a szabadidejüket, hogy a korai angol történelemmel ismerkedjenek. Peter Lawson megjelenésében is kitűnik a tömegből, Dolák Saly Róbert magasabb, vékonyabb kiadásban. Írásvetítőt használt, fóliával. Minden szempontból időutazás volt. Tényleg remek előadás volt. A legfontosabb információkat, kulcsszavakat folyamatosan írta a táblára, a kivetített térképet pedig többször besatírozta, kiegészítette. Így is lehet csinálni. Inkább azt mondanám, így érdemes csinálni. A korai történelemből aztán egy teljes összefoglaló lett a kőkortól Margaret Thatcherig, de senki sem bánta. Levezette azt is, hogy a középkorban erős francia és német hatás alá került Anglia, s ez nyomokat hagyott a nyelven is. Míg a franciák inkább az uralkodó osztályban, nemesek között voltak, a francia eredetű szavak is ennek a rétegnek a szavai. A németek pedig a dolgozó, egyszerű emberek voltak. A tehén cow így német eredetű, de a beef a marhahús már francia. A kétféle melléknévfokozásnak is ez lehet az oka, a német eredetűek: strong, stronger, strongest, a franciák pedig így képződnek: beautiful, more beautiful, the most beautiful. Lehet rajta egy kicsit töprengeni, bár az igaz, hogy a történelem mindig rajta hagyja a bélyegét a nyelven, s azt vizsgálva vissza lehet következtetni a régmúlt eseményeire. A másfél órás előadást több perces vastaps zárta.

Hazafelé még egy érdekes megfigyelést tettem. Azt eddig is tudtam, hogy az angol autóvezetők nem különösebben udvariasak a gyalogosokkal (egyáltalán nem érdekeljük őket), de így éjszaka fél tízkor úgy éreztem, mintha egy Forma 1-es pálya lenne a város közepén. Mennyi lehet itt a sebességhatár? Vagy itt nincs Traffipax? Szerencsére baj nélkül átjutottam a főutca másik oldalára, s a kis utcákon már nem kellett tartanom a száguldozó autóktól.

A történelem igenis lehet menő!

Az otthonunk Broadstairsben

Tizedik nap

2017. augusztus 8., kedd

Őszies időjárással indult a nap. A felhőket figyeltük, hiszen az előrejelzés esőt jósolt erre a napra. Nem is tévedett sokat, de szerencsére ez nem az igazi magyar egész napos eső, inkább olyan időszakos, hol esik, hol nem. Ezzel azért ki lehet egyezni. A sötét felhőket ragyogó napos időszakok követik.

Ma ismét töltődött a csoport, hiszen kedd van, a héten érkezőknek ez az első tanítási napjuk. Újabb három tanuló érkezett, így már heten ültük körbe az asztalokat. Két gimnazista korú lány jött hozzánk, az egyikük Belgiumból, a másik lány pedig Oroszország középső részéről. Egy hölgy pedig Szlovéniából. Így a korosztályok is kiegyenlítődtek egy kicsit. Mivel a csoport ennyire átrendeződött, így egy fél órás beszélgetős, ismerkedős gyakorlattal kezdtünk. Így az idő is jobban eltelt. A délelőtt többi része leginkább nyelvtani gyakorlattal telt. Ez láthatóan itt sem dobja fel a tanulókat. Délután pedig beszédgyakorlás volt. Megadott instrukciók alapján egy nevet kellett kiejteni különböző hangsúlyokkal. Vicces volt, ahogy a terem minden oldaláról a "Dale" név visszhangzott a jellegzetes éneklő angol hangsúllyal. Aztán beszélgettünk a gyakori, panelként használt mondatokról, pl. :"Have a nice day". Közben elképzeltem magam, amint Magyarországon trillázva köszönök valakinek. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire mások vagyunk. Aztán idiómákat csoportosítottunk a jelentésükkel. Ez az a feladat, ami még a magyar nyelvtanban is sokszor kifog a gyerekeken. Egyik-másik rajtunk is kifogott.

Az eső miatt nem terveztünk délutáni programot, bár a házi feladatok mennyisége ezt megengedte volna. Iskola után azért még vásárolgattunk egy kicsit a helyi ajándékboltokban. Van itt minden a királynős öngyújtótól, a fish and chipset formázó hűtőmágnesen keresztül, a Big Ben alakú fityegőkön át minden. Apró ajándékokból itt nincs hiány, de nagyobbakból sem.

Este már csak pihegtünk, készültünk a szerdára. 

Kilencedik nap

2017. augusztus 07., hétfő

Egy újabb hétfőre ébredtünk. Olyan remek volt a hétvége, hogy nagyon nehéz volt belegondolni abba, hogy megint vissza kell ülni a padba. Így aztán nem túl nagy lelkesedéssel léptem be a termünk ajtaján. Az előző heti csapatból már csak hárman maradtunk, két gimnazista lány és én. Egy kis színt vitt a reggelünkbe, hogy egy új csoporttársat köszönthettünk, Armand, egy izlandi úr személyében. Ő már többször vett részt Angliában nyelvtanfolyamon, itt a Hilderstonban ez már a harmadik kurzusa, így a tanárok mind régi ismerősként köszöntötték.

Ettől függetlenül minden ment a maga rendjén. Kivéve a csodálatos angol hétfő délutánt. Szabadság!!! Vasárnap estétől már csak a hétfő déli tizenkettőt vártam. Erőt adott a délelőtthöz.

Természetesen henyélésről szó sem lehetett. A délutánra ismét kirándulást terveztünk. Nem messzire, csak a kicsit távolabb eső öblökbe. Jutka ismét professzionálisan megtervezte az utunkat. Nélküle lehet még mindig a Kingston Bay sziklái között bolyonganék, ha egyáltalán eljutottam volna oda. Az elképzelés az volt, hogy a Stone Bay fölötti Joss Bayre és a Kingston Bayre látogatunk el. Sajnos a tegnapi gyalogos túra megismétlése lehetetlen volt, hiszen itt sziklák zárják el egymástól az öblöket. Őszinte leszek, messze vannak, s több napi trappolás után már a könnyebb utat választottuk, a buszt. A broadstairsiek egy dologra egyáltalán nem panaszkodhatnak, ez pedig a buszok sűrűsége. Minden irányba pár percenként lehet buszt találni. Kivéve két óra és fél három között. Így a helyi viszonyok között szörnyű hosszúnak tűnő húsz percet töltöttünk a buszmegállóban. A fejünk felett közben sűrű, sötét felhők gyülekeztek. Szerencsére a busszal a felhőket is magunk mögött hagytuk.

Egy igazán vadregényes helyen tett le minket a busz. Egy keskeny út vezetett mindkét irányba. A szemben jövő busznak félre kellett állnia, hogy a miénk folytatni tudja az útját. Gyalogösvény sem volt az út mellett. Azt hiszem, ez volt a legveszélyesebb kalandom az itt töltött kilenc napban. Az eget sem láttuk, az út két oldalán növő fák koronái összeborultak a fejünk felett. A fák között kipillantva mindkét oldalon golfpályák voltak. 

Jó negyedórás séta után értünk a tengerpartra. Alig hagytuk el a szűkös, sötét országutat már ott is volt a tenger. Maximum ötven méter lehetett a távolság. Bár a szemünk már lassan hozzászokik a zöldeskék tenger, sárgásbarna homok és a fehér sziklák látványához, mégis megrázó volt Kingston Bay szépsége. Az utolsó szikla, ami a partról látszik már a tengerben áll, s a víz egy kaput alakított ki a közepén. Ezt látni kell. Diadalívként állt a hatalmas hófehér szikla. Látványban talán nincs is szebb errefelé, kár, hogy sziklák elállják az utat a továbbjutás előtt. Így ismét fel kellett kapaszkodni a magasba, csak így tudtunk átjutni a másik célunkhoz, a Joss Bayhez. A kilátást a magasból sem tudtuk élvezni, mert a tenger fölött, a szirten magánházak (kastélyok) sajátították ki a látványt.

Joss Bay nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sem nagyobb, sem különlegesebb nem volt a többinél. Egy dologban emelkedett ki az eddig látott helyek közül, itt igazi tömeg fogadott minket. Talán a fagylaltos bódé, a sekély tenger, vagy az ugrálóvár, esetleg a tágas parkoló vonzotta ide az embereket, de a part zsúfolásig megtelt gyerekekkel és idősebbekkel. Picit csalódottan, de annál fáradtabban indultunk vissza, hogy megkeressük a buszmegállót. Errefelé a házak nagyobbak, s valószínűleg az itt lakók nem igazán veszik igénybe a tömegközlekedést, mert ismét egy húsz perces túra volt, amíg elértük a legközelebbi megállót.

Az este további része leginkább tanulással telt. Mindkét délelőtti órámon több oldalnyi feladatot kaptam. Ennyit a szabad hétfő délutánokról. Remélem ez majd eszembe fog jutni szeptemberben, amikor már a terem másik oldalán fogok állni. Tanárként hatalmas tapasztalat (élményt akartam írni, de nem mindig az) a másik oldalon lenni. Remélem a bűnözéssel kapcsolatos szókincsen kívül ezt is viszem magammal haza. 

Nyolcadik nap

2017. augusztus 7., vasárnap

A legeslegszebb nap. Egy nap, amelyiken minden harmadik mondat így kezdődött: ma egy hete ilyenkor...

Igen, pont egy hete tartózkodunk Angliában, azon belül is Broadstairsben. Így hét nap után adtunk magunknak egy töltődős-pihenős napot.

Elaine, a szállásadónk is későbbi reggelit javasolt, így az átkerült kilenc órára. Persze a sokáig szunyókálás nem ment olyan könnyen, hiszen a szervezetünk már megszokott egy ritmust, másrészt pedig London után hamar bedőltünk az ágyba. Azért a pihenős reggel jó volt. Reggeli után még lazultunk valamennyit, s közben megterveztük a napunkat.

Erre a napra a program a szomszéd város: Ramsgate felfedezése volt. Ramsgate Broadstairs déli szomszédja. A tengerparton sétálva körülbelül egy órára fekszenek egymástól. Nagyobb város, lélekszámában Gyöngyöshöz hasonló. Broadstairstől eltérően itt kikötő is tartozik a városhoz. A városközpont házai kicsit magasabbak, az üzletek változatosabbak, csillogóbbak. Sajnos a huszadik század második felének dísztelen városi kockaépítészete ezt a kicsit már nagyobb népességet befogadó várost sem kerülte el, s a hamisítatlan angol hangulatú házak közé egy-egy lakótelepi hangulatú kockát és hasábot elrejtettek. Egerben érzi így magát az ember. Annyi év után sem tudom elhinni a szememnek, amikor látom, hogy ezt ki tette, s miért. A város közepén ott áll a mi gyöngyösi húszemeletesünk unokatestvére is, bár az emeleteket egyesével nem számoltam meg. Erre nincs magyarázat. Ettől függetlenül az egész település gyönyörű, megragadó.

Mivel ez nap a pihenésről szólt, így nem is sokat bolyongtunk a város utcáin, inkább a tengerparti részt ismertük meg alaposabban. A kikötők, ki tudja miért, mindig megragadják az embert. Elég csak nézni a vízen ringatózó hajókat, s máris nyakig merülünk a boldogságban. Az igazi élmények, itt a huszonegyedik században már a legtöbb esetben fizetősek, s egy latte volt az ára annak, hogy minden oldalról a tenger által körülölelve élvezzük a látványt. Annyi pozitív jelzőt írtam már az elmúlt napokban, hogy nem is könnyű újat találnom erre. Az biztos, hogy itt teljes nyugalom töltött el minket. Sirályok, tenger, morajlás, visszatérő vitorlások, napsütés.

Egy rövid ebédet követően elindultunk visszafelé. Életem legszebb túrája volt. Elaine-nek ez negyven perc séta, nekünk, átlagembereknek egy óra. Ámulva és gyönyörködve legalább kettő lett belőle. Itt még a telefon sem zavart, mert meg kellett örökíteni, haza kell vinni belőle egy darabot a nehéz időkre. A hosszú séta után kicsit csalódottan vettük észre, hogy vissza is értünk. Olyan jó volt egy időre belesimulni a természetbe, megtapasztalni a végtelenséget.

Egy kicsit még sétálgattunk a városban is apró ajándékokat keresve. Aztán vissza kellett térni a való életbe: iskola, házi feladat, a blog írása s a mindennapi élet apró teendői.

Ha csak ez az egy nap lett volna, már akkor is megérte volna a hajnali repülőzés s minden más nehézség.

Kívánok Nektek is sok ilyen szép napot!

Hetedik nap

2017. augusztus 6., szombat

Egy szóban? London.

Ez a nap erről szólt. A reggeli ébredéstől az elalvás előtti utolsó lélegzetvételig.

Ez is egy az iskola által szervezett kirándulás volt. Szintén nagyon kedvező áron és feltételekkel. Reggel nyolckor indultunk az iskolától. Térképet és útleírást kaptunk, bár ez egy ilyen nagyváros esetében igen soványka segítség. A busz a London Eye-jal szemben rakott le minket tíz óra körül. Itt is volt a találkozó délután hatkor. Így kerek nyolc óránk volt arra, hogy felfedezzük a várost, vagy legalábbis belekóstoljuk az ottani életbe. Tegnap azt írtam, hogy Canterbury nem két és fél órás város, hát Londonban is egy pillanatnak tűnt az egy teljes munkanapnak megfelelő nyolc órás időtartam.

Kedves kolléganőm, és társam a broadstairsi kalandjaimban: Bakó Judit alaposan előkészítette ezt a napot. Rengeteg energiát fordított arra, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a szűkre szabott időnkből. Két kísérőnk is akadt a londoni túránkon. Gyermekkori barátnőm már 15 év él és dolgozik Londonban. Magyarországi tartózkodása idején megbeszéltük, hogy ha össze tudjuk hangolni a szabadidőnket, akkor Angliában találkozunk. Szerencsére ez sikerült is. Nagyon hálásak lehetünk neki, mert rengeteg segítséget jelentett az ő tapasztalata, s a miénknél sokkal jobb nyelvismerete is. Az anyukája is jött velünk, s így négyen remekül szórakoztunk egész nap.

Az első és talán legkalandosabb feladatunk az egynapos utazási kártya beszerzése volt. Aztán az izgalmak tovább folytatódtak, hiszen meg kellett találnunk azt a buszt, ami elvisz minket az első kiszemelt látványossághoz, a Tower hídhoz. A hidat nagy szerencsénkre pont akkor emelték fel, amikor már az elején jártunk, érdekes volt figyelni, ahogy az út szépen lassan szinte kilencven fokos szögben felemelkedik. Aztán folytattuk utunkat. Megállni csak akkor álltunk meg, amikor fotózni akartunk. S akartunk is, szinte egyfolytában. Szinte feszített az érzés, hogy örökítsünk meg mindent, amit lehet. S közben azt éreztem, hogy a fotókkal megállítjuk a pillanatot, s elfelejtünk élni, érezni mellette.

Az időjárás igazán angolosra sikeredett. Tízpercenként állt be teljes változás az időjárásban. Hideg volt, fáztunk, felvettük a pulóvert. Aztán meleg lett, nagyon. Levettük a pulóvert. Jöttek a felhők, eleredt az eső. Elővettük az esernyőt. Pár perc múlva elállt. S ez így folytatódott egészen estig. Ha az angolok feltalálják egyszer az okos ruhát, én ezen egyáltalán nem fogok csodálkozni. Az emberek is hasonló képet mutattak az utcán. Mindenki olyan ruhában volt, amilyen időjárás akkor volt, amikor elindult otthonról. Egymás mellett sétáltak a bundás pulóveres és spagetti pántos topot viselő emberek. Igazság szerint az eső nem is lepett meg minket, hisz az előrejelzés egy órás esőt jósolt London területére. Csak ezt nem egyben kaptuk, hanem 5-10 perces darabkákban. Még egy igazi londoni vihart is átélhettünk dörgéssel és villámlással. El nem áztunk, hiszen valami belső hangtól vezérelve éppen akkor mentünk be ebédelni egy fedett helyre. Első gondolatunk az volt, hogy valaki vakuval fényképez. A vihar is éppen olyan rövid volt, mint az eső. Mire az édességet is elfogyasztottuk már híre hamva sem volt.

Busszal elmentünk a Szent Pál-székesegyházhoz, majd innen a Oxford Circusig. Nézegettük a csillogó kirakatokat, s benéztünk néhány áruházba is. Innen már gyalogoltunk. Elmentünk a Piccadilly Circusre. Sajnos a neonreklámok nem működtek, a központi szobrot pedig alig-alig lehetett látni a rengeteg turistától. Elsétáltunk a The National Gallery előtt. Megörökítettük a Downing Street 10-et is. Fél hat körül már újra a Big Bennél jártunk.

Nagyon rendes csoportunk volt, mert hat előtt mindenki odaért a buszhoz, s így néhány perccel hamarabb tudtunk elindulni.

Remek nap volt, élveztem minden percét. A jó másfél órás buszút alatt azonban erősen erőt vett rajtunk a fáradtság is. Alig vártuk, hogy a szállásunkra érjünk, s vacsora után nem sokkal mély álomba is zuhantunk.

Repül az idő, már fél távnál járunk!

Londonban, kedves barátainkkal

Hatodik nap

2017. augusztus 4., szombat

Az ember itt Angliában is pont annyira boldog a péntektől, mint odahaza. Az angolok ezt még tetézik azzal is, hogy ezen a napon csak az ebédszünetig van tanítás, azután szabad program van. Természetesen ekkor sem kell szomorúan gubbasztani a szobánkban, vagy esetleg listeninget gyakorolni a Media Centerben, ha nem akarunk. Péntek délutánra és szombatra az iskola szervez kirándulásokat. Az ezeken való részvétel önkéntes. A kirándulásokat nem tartalmazza a kurzusdíj, de ezek ára igen kedvező, főleg az Angliában nagyon költséges tömegközlekedéshez képest.

A délelőttről így nem is szeretnék sokat fecsegni. Az órákat ugyanúgy Catherina és Jenny tartotta, mint egész héten. Az első óránkon a központi téma az olvasási szokásaink voltak. Jennyvel pedig a bűnözés témakörét jártuk végig. Így mire hazaérek a szókincsem meglepően nagy lesz, ha gázolásos balesetekről, bankrablásról, vagy családon belüli erőszakról kell beszélnem angolul.

Ebéd után egy teljes óránk volt a kirándulásig, így mi úgy döntöttünk, hogy hazaugrunk egy kicsit. A busz a megadott időre meg is telt a Hilderstone College-ba járó diákokkal. Az indulás elején kaptunk egy térképet Canterburyről, a hátoldalán pedig a legfőbb nevezetességekről néhány fontos, vagy érdeklődést felkeltő információ volt.

Canterbury 35 kilométerre fekszik Broadstairstől. Az autóbusz nem a legrövidebb, hanem a látványban legtöbbet nyújtó utat választotta. Magyarországról nézve szinte hihetetlen, hogy az angol települések, hogyan lehetnek ennyire egységesek. Minden ház illik a városképbe, nincsenek kirívó különbségek a házak között. Az utcáról nem tudjuk megmondani, hogy ki él jómódban, s ki szerény körülmények között. Az autóik is ilyenek, nincsenek minden utcasarkon dübörgő zenéjű, német márkájú autók, napszemüveges sofőrökkel. Ezen gondolkodtam éppen a buszon, amikor beértünk Winghambe. Peter, az idegenvezetőnk szerint ez a falucska talán egész Anglia egyik legbájosabb települése. A házak többsége régi, de kifogástalan állapotú. Egy nádfedeles háznál külön elidőztünk, bár nekem Magyarországról ez nem volt annyira hihetetlen, mint utastársaimnak.

Negyvenöt perc után érkeztünk Canterburybe. Hát, ez egy szerelem. A buszmegálló lehangoló kockaságából kilépve csak egyet éreztem, én ezt akarom. Canterbury világszerte ismert. A legismertebb a katedrális, amihez hozzájárult Geoffrey Chaucer is a 14. században írt Canterbury mesék című Dekameronhoz hasonló művével. Az oktatás is jelentős a városban. Két egyetemén több tízezer diák tanul, fiatalos képet adva így a településnek. S sokakat vonz a történelmi lehelete a városnak. Azok az utcák.....!

Engem, bevallom ez utóbbi fogott meg leginkább. A kontrasztok. Egészen rendkívüli. Szemmagasságban 21. századi világmárkák kínálják magukat minden üzletben. Ha azonban sikerül a szemünket a Sale feliratokról elvenni, akkor egy középkori város tárul elénk. Leírhatatlan. Azt éreztem, hogy nem akarok semmi mást, csak itt lenni, sétálni, ülni, bámulni, beszívni a sejtjeimbe a város hangulatát. Imádom.

A főutca végén áll a régi városfalból megmaradt kapu a Westgate. A torony mára turistalátványosság. Kb. 50 lépcső megmászásával fel lehet jutni a tetejére, s lehet gyönyörködni a panorámában. Az izgalmat keresők egy börtöncellába is betekinthetnek.

Természetesen a katedrálist nem lehet kihagyni. A Canterbury Katedrális az anglikán közösség központi temploma, a canterbury érsek székhelye, aki az anyaegyház főpapja. Olyan szerencsém volt, hogy láthattam is, amint éppen megérkezett. A katedrálist Canterbury Szent Ágoston alapította a 6.század végén. Vigyázz, az egyház több Szent Ágostont is ismer! A legismertebb történelmi esemény Thomas Becket meggyilkolása a 12. században. Ekkortól kezdve vált a katedrális zarándokhellyé, s egy ilyen zarándoklathoz kapcsolódik Chaucer műve is. Akit érdekel ez a fantasztikus épület, annak ajánlom, hogy olvassa el ezt a blogot: https://olvass-erdekessegeket.blog.hu/2016/07/18/a_canterbury_katedralis. A blog nagyon jó stílusban van megírva, s szinte mindent megtudhatunk a történelméről és az építészetéről is. Azoknak is ajánlom, akik látogatást terveznek ide, hiszen egy ilyen alapos felkészítés után, jobban befogadhatóvá válnak a látnivalók, ha tudjuk is, hogy mit látunk. Akár online idegenvezetőként is lehet használni.

Sajnos hamar elrepült az a két és fél óra, amit itt tölthettünk.

Canterbury felejthetetlen, megragadja az embert, s nem könnyen engedi el. A napot pedig azzal a remek érzéssel zártuk, hogy végre valahára nem kell házi feladatot írni (elég lesz vasárnap is).

Egy mondatban a városról: Kedves utazó, Canterbury nem egy két és fél órás város, pénzen kívül vidd az idődet is magaddal, mert megéri!

Holnap London!!!!

Canterbury, a város

Megújul a katedrális

Canterbury Cathedral

Ötödik nap

2017. augusztus 3.,  csütörtök

Egy nehéz napot egy ennél is nehezebb éjszaka követett. Egy sirály bébi lepottyant a szomszédos ház tetején lévő fészekből, s a sirálymama és gyermeke közötti beszélgetéstől volt hangos az éjszaka. Bár már nem is volt olyan kicsi a bébi sem, repülni még nem tudott, így tanácstalanul rótta a köröket az aprócska udvaron. S csak mondták, mondták a magukét. Reggelre eltűnt. Egy rókacsalád akkor már édesen, jóllakottan álmodott szépeket.

Már rutinos versenyzőként futottunk neki a mai napnak. Természetesen mindenki az eget vizsgálgatta, esőfelhőket keresve. Érdekes, hogy bár a nyár errefelé elég hűvös, az itteniek pont annyira elégedetlenkedtek a hűvös, szürke idővel, mint mifelénk. Az eső tényleg abbamaradt, ahogy az időjárás jelentők ezt előre megjósolták, de a napocska még másfelé járhatott, mert csak a szél és a felhők voltak errefelé.

Az iskolában a szokásos menetrendet követtük. Megint változott a csoportunk, már csak négyen voltunk. Így már végképp nem lehetett kibújni semmi alól.

A délutáni program csütörtökönként választható. Én azt választottam, hogy a Multimédia Centerben fejlesztem magam. Igazából azért esett erre a választásom, mert a hosszú listából hirtelen csak ennek a neve jutott az eszembe. Azt mondják, nincsenek véletlenek. Jó választás volt. Kettőtől négyig a saját tempómban gyakorolhattam azt, ami a leggyengébb oldalam. A magnó.....!!! A könyvtárterem egyik oldalán vannak a hang-állomások. A könyvtárpolcról mindenki választhat magának megfelelő feladatot. Ez egy laminált lapon van. Ezt a lapot kell odavinni a pulthoz, s ennek és egy aláírás fejében odaadják használatra a kiválasztott könyvet. Minden könyvnek van egy kódja. Ezt kell megkeresni egy szemmagasságban elhelyezett tableten. S innen lehet lépkedni előre, hátra. Újra és újra meg lehet hallgatni, meg lehet állítani. A feladatok megoldását a könyv végén tudtam ellenőrizni. Azt hiszem rám fért ez a két óra gyakorlás, s egy kevés sikerélménnyel is gazdagodtam.

Multimedia Learning Center, Broadstairs, Hilderstone College

A délutánt lazítós-tanulósra terveztük. Jól esett egy délutánt végre egy helyen tölteni.

Este tűzijáték volt a parton. Itt Broadstairsben nyaranta négy alkalommal tartanak ilyet. S nekünk olyan szerencsénk volt, hogy az egyiket láthattuk is. Egész nap kétséges volt, hogy megrendezik-e, hiszen egész nap erősen fújt a szél, de estére megállt a szél, s már nem volt akadálya az éjszakai pompának. A fő attrakciót már este hat órától élőzene előzte meg a parton lévő zenepavilonnál. Mire mi odaértünk, már sokan ropták is a nyolcvanas évek felejthetetlen slágereire. Remek hangulata volt. A tengerparti tűzijáték elképesztő.

S még mindig nincs vége....!

További képek és infomációk:https://www.broadstairsfireworks.co.uk/

Negyedik nap

2017. 08. 02., szerda

A remek időjárásnak ma vége szakadt. A május érzetnek is a levegőben. Minden különösebb bejelentés nélkül beköszöntött az október. A reggel még csak hűvös és szürke volt, a dél már szeles is, aztán jött az eső. Fél napig esett az eső, de ez alatt az idő alatt százféle arcát mutatta. Szemerkélő, csepergő, szitáló, zuhogó, csendes, de kitartó, kopogós. Ez a hangulatunkra is hatással volt.

Ma is ugyanaz a három tanár tartott órákat, akik tegnap is. Reggel Catherine kezdett, s vele az asztrológiáról beszélgettünk, majd azt hallgattuk meg, hogy az angolok hogyan vélekednek a horoszkópról és a tenyérjóslásról. Ezután a kiejtésünket csiszolgattuk, főként a szavak helyes hangsúlyozására figyeltünk ma oda. A második rész Jenny órája. Ő egy igazán vidám, motivált tanár. Az óráján azt érezzük, hogy ezt ő maga is nagyon élvezi. Ez remek érzés nekem is. Neki a nyelvtan a fő területe. Ma a segédigék témakörét boncolgattuk. Aztán persze vele is volt magnóhallgatás (bár már magnó nagyon rég nincs), amit én nagyon-nagyon nem szeretek. Ilyenkor hatványozottabban érzem a saját gyengeségeimet. Hisz ezért vagyok itt, hogy abban is fejlődjek, amit kevésbé kedvelek. A harmadik, délután részben Sue tanított minket, leginkább kommunikálni. Ő is élvezi, amit csinál, s ez mindenkire hatással van. Lehunyt szemmel kellett a hangszóró utasításait követve elképzelni egy kis lazító kirándulást. A szürke felhők után igazán frissítő volt a pár perces relaxálás. Ezután nekünk is tervezni kellett egy ilyen utat. Ezeket kis csoportokban el is mondtuk egymásnak, s közben lehunyt szemmel követtük képzeletben az utasításokat.

A délután kirándulásra, sétára nem volt alkalmas, így egy kis vásárolgatással ütöttük el az időnket a Broadstaristől néhány kilométerre fekvő Westwood Cross bevásárló-városban. A színes, csillogó kirakatú üzletekben sétálgatva a felhők már nem is tűntek annyira sötétnek.

Harmadik nap

2017. augusztus 1., kedd

Reggel derült ki, hogy a tegnapi teszt eredménye alapján melyik csoportba kerülök. Az iskola az upper-intermediate csoportba sorolt. A tegnapi társaim közül csak egy lánnyal kerültünk azonos csoportba. A többiek már régebben ide járnak. Ez ám a rugalmasság! A csoportok hétről hétre átrendeződnek. Néhányan jönnek, mások elmennek, s a tanulás mégis halad tovább. Magyar fejjel belegondolva ez rettentő káoszhoz vezethet, tanári fejjel, pedig még inkább. Be kell látnom, hisz a részese voltam, hogy a dolog működik. A régiek is tanultak újat, és mi sem éreztük kirekesztve magunkat, be tudtunk kapcsolódni.

A tanítás kilenctől négyig tartott, ahogy azt előre tudni is lehetett. A szüneteket másodpercre pontosan betartották (a kezdetét és a végét is). Az asztalokon mindenki előtt egynyelvű szótárak voltak kirakva. Ezeket bárki, bármikor használhatta. A feladatokat párban, kis csoportban kellett megoldani. A nap három nagy egységből áll. Az első óra kilenckor kezdődik, és fél tízig tart. Ekkor van egy tizenöt perces kávészünet. Ilyenkor mindenki a közös helyiségekben van, legtöbben pedig az udvaron a padoknál. A második ütem háromnegyed tizenegytől egészen fél egyig tart. Az első két rész az, ami a klasszikus nyelvtanuláshoz hasonlít. Könyv, feladatok, nyelvtan, olvasmány, magnóhallgatás. Délben aztán van egy egészen hosszú, több, mint egy órás ebédszünet. Az utolsó óra több, mint két órás, amiben nincs már szünet, de általában minden tanár ad néhány percet, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat. A délutáni óra már kevésbé kötött, ennek leginkább a nyelv gyakorlása a feladata, játékos, könnyedebb feladatok segítségével.

Ma már a délután sem lehetett szabad teljesen, hiszen két házi feladatot is meg kellett csinálnom.

A sok tanulás után persze nem lehetett rögtön fejest ugrani az otthoni feladatokba, így a vacsoráig fennmaradó két órában egy másik partot is felfedeztünk Jutkával. A neve: Stone Bay. Egészen lenyűgöző volt végigsétálni a tengerparton a fehér mészkősziklák árnyékában. Fölöttünk sirályok vijjogtak, mellettünk zúgott a tenger s lassan bennünk is kitisztult minden.

Az időjárás remek. Süt a nap, meleg van.

Jó itt nekünk!

Stone Bay

Második nap

2017. július 31.

Csak a bejegyzés címe szerint második ez a nap, mert akárhogy gondolkodom rajta, ez megint csak első nap volt.

Első nap volt, amikor itt Angliában ébredtem.

Első nap az iskolában. Ezt mi tanárként annyira megbonyolítjuk. Így a másik oldalon ülve egészen másként néznek ki a dolgok. Átestünk a szükséges bemelegítésen. Adatok ellenőrzése, fényképezés, bemutatkozás, szövegértési teszt kitöltése, könyvtárhasználat bemutatása, az iskola bemutatása, a Hilderstone College mappa bemutatása.....:) (tényleg!). A délelőtt zárásaként volt egy nagyon rövid páros gyakorlat, egy társunkat kellett meginterjúvolni, majd a végén a többieknek bemutatni. Gyöngyös nevének a csengése nagyon tetszett mindenkinek, nagy sikere volt.

A mai napom eszenciája: "Victoria.....from Hungary". Ahány tanár, annyi :Victoria... from.....

Az első lunch time. Az első dilemma: suliban, városban? Az első fish and chips.

Valószínűleg az angolok sem kedvelik különösebben a hétfőket, ugyanis ilyenkor nincs délutáni tanítás. Persze, nem lehet csak úgy lábat lógatni, unatkozni, sirályokat nézegetni. Minden gólya összegyűlt, és közösen körbesétáltuk Broadstairs látnivalóit.

Az igazi tanulás még csak ezután kezdődik, holnap már reggel kilenctől délután négyig tanítás lesz!

Akikkel ma megismerkedtem a szélrózsa minden irányából jöttek. Volt közöttük: francia, spanyol, olasz, török, arab, koreai, izlandi, stb.. A legtöbben egy egész hónapra érkeztek. A koreai lány pedig majdnem egy évre!

Megvan! A második. Ma volt a második napos napom itt Angliában. Egész nap gyönyörű volt az idő.

Folytatás következik!

Homestay

Az első nap

2017. 07. 30., vasárnap

Fél évvel ezelőtt, amikor felmerült az Erasmus pályázat gondolata nem gondoltam volna, hogy ez a mai nap ilyen gyorsan elérkezik.

Ha nagyon röviden szeretném összefoglalni a mögöttem lévő majd huszonnégy órát, azt mondanám, hogy egészen fantasztikus volt, az egészet pedig az teszi izgalmassá, hogy volt jó néhány olyan pillanat is a napunkban, amikor erősen kételkedtem benne, hogy ebből valami jó is kisülhet.

Mint a legkisebb királyfinak a mesében, nekünk is több akadályt le kellett küzdenünk, amíg elnyertük kitartásunk jutalmát, és eljuthattunk ebbe a mesés tengerparti kisvárosba, Broadstairsbe.

Ez a nap olyan korán kezdődött, hogy az utazás előtt a legnagyobb problémát az jelentette, hogy ilyen korai kelés esetén le kell-e egyáltalán feküdni. Hajnali kettőkor három telefon is gondoskodott róla, hogy le ne maradjak a repülőmről.

Az első sokkot nem is az okozta, hogy kettőkor kellett kelni. Nem is tudom, hogy ezt lehet-e már hajnalnak nevezni? Hanem az, amikor fél órára Londontól a pilóta bemondta, hogy ott most 13 Celsius fok van.

Megtanultuk, hogy egy kerék is milyen nagy akadály lehet.

A repülőtérről a vasútállomásig menő vonatainkat törölték, az összest. Busz az volt, de melyikkel is kell menni? S elég lesz így az időnk, hogy fél tizenkettőkor felszálljunk a broadstairsi vonatra? Nem könnyű kérdések egy idegen városban.

S bár Elaine igen alaposan elmondott mindent, mégsem sikerült meleg vízzel hajat mosnom.

S még a körmöm is letört.....

S mindezek ellenére, vagy éppen azért, mert ezek a dolgok szépen egymás után megoldódtak, egy remek napot tölthettünk el Londonban, majd itt Broadstairsben.

Hiszen időben odaértünk a repülőtérre, s hiába tűnt minden sor végeláthatatlannak, valamennyin keresztüljutottunk.

Az időjárásra egyáltalán nem panaszkodhatunk. Egész nap szépen sütött a nap.

A Lutoni repülőtéren pont egy magyar úr állt előttünk a sorban, aki pont oda igyekezett, ahová mi, csak neki volt hozzánk képest tizenkét év londoni tapasztalata. Innen is köszönjük neki, hogy segített nekünk eljutni a repülőtérről az állomásig.

S bár voltak percek, amikor lehetetlen küldetésnek tűnt időre a St. Pancrasra érni, a végén még egy kávé is belefért az indulásig.

A későn induló repülő, törölt vonatok, többször is átirányított buszjáratok után a vonatunk percre pontosan indult, s így is érkezett meg.

A város nagyon hangulatos, a szállásunk kellemes és kényelmes, a házigazda pár igazán barátságos és kedves. S amikor már nem is számítottam rá, még meleg vizet is kaptam.

A mai nap csúcspontja mindenképpen a tengerpart volt. Kicsit (nagyon) kétkedve nézegettük az interneten található képeket. Emberek a tengerben. Augusztusban megyünk, s csak 20-21 fokot jósolnak! Ki menne ilyenkor a vízbe? A tengerpartra érve, pulóverbe burkolózva értetlenül meredtünk az úszógumiárus bódékra, s leginkább a vízben vidáman tomboló emberekre. Pár perc múlva már mi is ott álltunk mezítláb a vízben, s élveztük, ahogy a hullámok maradéka körbesimítja a lábszárunkat. Remélem, ezt a programot még meg tudjuk ismételni az előttünk álló két hétben.

Tartsatok velünk holnap is !

Repülünk!!!

Viking Bay